Emlékezet és identitás (projektblog)

A projekt célja, hogy megismertesse azt a cigány kultúrát az amúgy elutasító és kirekesztő társadalommal, amelyben élnek, élni próbálnak. Ez segítheti beilleszkedésüket, illetve ösztönözheti őket olyan szemlélet- és életmódváltásra, aminek köszönhetően nagyobb lesz feléjük az elfogadás és könnyebben tudnak integrálódni.
A projekt egyrészt Jan Assman tanulmányán alapszik az alábbi módon.

A roma közösség bármennyire is zárt, lehet tudni, hogyan ünnepelnek, vagy gyászolnak, milyen ünnepeik vannak. Ezekről feljegyzések tanúskodnak, amiket csak elég kevesen tanulmányoznak. Az események olyan formát öltenek, amilyet nem is képzelnénk. Nagyszabásúak, a vidám ünnepek színesek és felszabadultak, a szomorú események azonban valóban nagyon szomorú hangvételűek. Egy-egy alkalomkor az asszonyok komolyan kitesznek magukért, rengeteg az étel és ital, bőségesen ellátják a meghívottakat. A tanulmányhoz ez oly módon kapcsolódik, hogy ezek az események mind a közös kultúrát hivatottak erősíteni és fenntartani. A közösség egyfajta kollektív emlékezettel rendelkezik, (erre például történeteikben bukkanhatunk), aminek hatalmas az összetartó ereje a közösségen belül. Az említett generációkülönbség, vagyis utóbbi (kb. 80 évnyi) generációk emlékezete már eltér a korábbiaktól, ez többek között abban nyilvánul meg, hogy a tradicionális viselkedési formák egyre jobban kiszorulnak a közösségekből. Ez természetesen nem teljes eltűnést jelent, csak egyre kevesebben vannak azok, akik a hagyományokat továbbviszik, örökítik.

Másik hivatkozási pont az a cikk, amit Szuhay Péter kapcsán vettünk. (Az egzotikus vadembertől a hatalom önnön legitimálásáig). Arról lenne szó ebben a projektben is, hogy a cigányság helyzetét mutatnánk be a fotográfia, ill. a mozgókép, a televízió segítségével. Szuhay kitért arra, hogy az 50-es években olyan propagandajellegű fotók készültek, amik nem adták vissza hűen a cigányság valódi helyzetét, azok egy művi világot mutattak be. Ez a mi projektünkben szigorúan elkerülendő, hiszen kizárólag a valóságot akarjuk bemutatni. Mint írja, rengeteg kép készült azzal a céllal, hogy a magyarországi cigányság helyzetét ábrázolják, ezeket neves és később híressé vált fotográfusok készítették (pl. Féner Tamás). Azonban sokszor ezek se adtak átfogó képet a helyzetről, sokszor csak egy-egy pillanatot ragadtak meg, vagy csak egy darabkáját a valóságnak örökítették meg (teszem azt, csak a mesterségekre koncentrált).

A projekttel tehát az a célom, hogy a fent említett segítséget hiteles ábrázolással, nem mesterkélt és beállított képekkel érhessük el.

A terv

Fotográfia:
Első körben azokat a területeket kell felkeresni, amiről csak az került a köztudatba, hogy elszegényedett, a minimum alatt élő családok lakják. Általában a területeknek van egy vajdája, akinek a feladata a közösség vezetése, a rend fenntartása. A vele való konzultációt követően meg kell szervezni egy olyan fotózást, ami a családok mindennapjait mutatja be, tehát azt a képet kell újra lefesteni, amit gyakorlatilag mindenki ismer és elképzel.
A második lépésben kilépünk ebből a sztereotípiából és az emberek bizalmának megnyerésével bejutunk egy-egy családi vagy akár közösségi ünnepre. A cél, hogy minél több ilyenre eljussunk (születés, születésnap, esküvő, temetés, stb.), ezeket végigfotózzuk, és végeredményként egy olyan gyűjteményt kapjunk, ami híven tükrözi és visszaadja az adott esemény hangulatát, emelkedettségét, a résztvevők érzelmeit.
Harmadik lépésként a képeket közzétesszük. Ezt lehet óriásplakáton, szórólapon, könyvben, bármilyen olyan nyilvános felületen, amihez sokan hozzáférnek és sokan látják. Érdemes minél frekventáltabb helyen megjeleníteni a képeket, hogy azok minél nagyobb hatást keltsenek. Azonban van egy fontos kitétel. A képeket nem önmagukban, hanem párosával kell közzétenni. Míg a kép egyik felén a mindennapi életből kiragadott ábrázolás van, addig a másik felén valamely ünnepség felvétele látszik, így képezve éles kontrasztot az ismert és köztudott, valamint az ismeretlen világ között. A hatás fokozható, ha a két képen ugyanaz a személy szerepel, így egyértelmű az utalás arra, hogy mint az éremnek, úgy a világnak is két oldala van, amit mindenkinek meg kell ismernie ahhoz, hogy végérvényes ítéletet mondjon, esetünkben a cigányságról. A fotókhoz frappáns, figyelemfelkeltő kommentárok, képfeliratok kapcsolhatók, amik nyomatékosítanak vagy csak egyszerűen közölnek valamit az ábrázolt emberekkel, eseményekkel kapcsolatban.
Ezt a három lépésből álló folyamatot alaposan ki kell dolgozni, időt kell rá szánni. Kiemelten kell kezelni a 3. lépést, tehát a közzétételt. Mivel figyelemfelhívásról van szó, hosszú, akár hónapokig tartó „kampány” kell, hogy legyen. A közterületeken való ábrázolásnak köszönhetően ezek a képek tudat alatt épülnek be az emberek emlékeibe, észre se veszik, de később emlékezni fognak rá.

Televízió:
A televíziós ábrázolás terve két részből tevődik össze.
Az első rész gyakorlatilag a plakátelhelyezéssel azonos, tehát megfelelő műsorokban, szpotokban, társadalmi célú felhívásokban kell megjeleníteni ezeket a fotókat. A képek mellé lehet feliratot elhelyezni, vagy őket akár narrációval ellátni. A plakátokhoz hasonlóan ezek is hol frappánsak, hol nyomatékosítóak és figyelemfelkeltőek. A cél itt is a tanítás. Nem feltétlenül elfogadtatni akarjuk a cigány kisebbséget. Értem ezalatt, hogy aki eddig nem szerette, elutasított a cigányokat mint kisebbséget, az egy ilyen kampány után se fogja megkedvelni őket. Azonban fontos, hogy megismerjék őket, több szemszögből is belelássanak az életükbe.
A tévés bemutatás második részét leginkább egy valóságshowhoz tudnám hasonlítani, de minden rossz következtetés levonása előtt tisztázom, hogy ez alatt mit értek. A televíziós médián keresztül lehetőséget nyújtunk arra, hogy aki szeretne és érdekli, az részt vegyen egy-egy cigány család életében. Bármennyire is rosszul hangzik, de aki valóban arra vállalkozik, hogy teljes mértékben megismerje ezt az életet, életformát, annak megadatik a lehetőség, hogy ebben részt vegyen. A különbség csupán annyi, hogy új tagokkal bővül a család, a közösség, akiknek mindent meg kell tanítani, ha szerves részét akarják képezni az életnek. A kísérők véleményem szerint csak egy fotós (vagy fotós csoport maximalizált létszámmal) és egy operatőr lennének, akik a helyszínen örökítik meg az új „családtag” beilleszkedését. Komplett stábot nem lenne értelme kitelepíteni a helyszínre, mert úgy gondolom, hogy az már túlságosan művi, túlságosan megkreált ízt adna az egész produkciónak. Ezt szeretném elkerülni, és szeretném, ha az élet, amit itt lekövetünk, minél természetesebben, minél hétköznapibban folyjon, hogy a nézők valóban azt lássák, ahogy ezek a családok élnek.
Természetesen ez is, mint a projekt teljes egésze, nagyon komoly és részletes előkészítést igényel, egyeztetni kell a családokkal vagy akár a teljes közösséggel, hogy ki az, aki vállalna egy ilyen típusú felkérést. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy egy résztvevő családot kirekesztenek a közösségből, mert az betekintést engedett abba a privát világba, amit a cigány közösség nem feltétlenül akar másokkal megosztani.
Amennyiben a projekt létrejön és a televíziós műsor sikerrel zárul, úgy az elkészült fényképanyagból színvonalas albumot, a meglévő videó felvételekből pedig egy olyan naplót lehetne összeállítani, amiből később akár dokumentumfilm is készülhet. Egy ilyen dokumentumfilm véleményem szerint sikerrel szerepelhet a különböző ismeretterjesztő csatornákon. Ismerve a tényt, hogy a Spektrum televízió előszeretettel támogat magyar produkciókat, akár az ő segítségüket is lehetne kérni a megvalósításhoz.

Összefoglalásként azt mondhatom, hogy ez egy elég nagyszabású terv, megvalósítása várhatóan nehéz lenne, komoly előkészületek igényelne, de talán nem teljesen lehetetlen. Tanít, ismeretet terjeszt és talán még el is fogadtat.

Projektgazda: Jakal György

A harmadik világ egy végtelenül összetett fogalom. Rengeteg társadalomtudománnyal foglalkozó terület részét képzi és szinte eltünteti a határokat köztük. Összehozza a politikai gazdaságtant és a politológiát a szociológiával a fejlődéstannal és a környezettudományokkal.

A kifejezést először Alfred Sauvy francia filozófus használta a l'Observateur című hetilap 1952. augusztus 14-ei számában: ''A kizsákmányolt és megvetett Harmadik Világot semmibe veszik, de az, ahogy annak idején a Harmadik Rend is, valamivé akar lenni.'' Ezek a fejlődésben elmaradott országok a hidegháborúban megtestesülő ellentétek termékei. Azt is mondhatjuk, hogy amíg az első világot a kapitalista országok, a másodikat pedig a szocialista/kommunista blokk részét képző országok alkották, addig a harmadikat, az ideológiailag szinte független, nagyrészben eme két világ csatateréül szolgáló államok összessége adta.

A harmadik világ országai közé mindenképpen olyanokat soroltak amiket az első kettőbe sehogy se tudtak belerakni. Annak ellenére, hogy Szingapúr vagy Szaúd-Arábia régebben ide tartozott, manapság egyértelműen a már fejlett és nem a fejlődésben lévő országok közé soroljuk. Mindenkori alapul szolgált természetesen a termelés szintje, a fejlettségi különböző foka, a technikai előrehaladottság és a történelmi gyökerekkel rendelkező faji megosztottság. Ehhez a történelemhez nem csak egy etnikai, de egy gazdasági aspektus is hozzátartozik, ami mai szemszögből talán a legfontosabb. Feltételezhető a gondolat, hogy az egykori gyarmatosító birodalmak elvettek mindent a harmadik viágbeli országoktól, de a helyzet valójában az, hogy nem igazán volt mit kizsákmányolni, vagy legalábbis nem abban a mértékben, ahogy azt gondolnánk. Remek példa erre, hogy a kaucsukot Malajziából vagy a teát Indiából nem a britek vették el, hanem - gyarmatosító ország lévén - ők vitték oda, sokkal korábban. Egy korábbi ghánai politikus, az 1950-es évek meghatározó haramadik világbeli figurája, Kwame Nkrumah ennek a gondolatnak az ellenkezőjét hirdette. Szerinte a nyugati kapitalizmus:
'' a pénzügyi leigázás és a gyarmati elnyomás világrendje, amelyben a Föld népességének óriási többségét alig néhány, civilizáltnak nevezett nemzet kizsákmányolja''

Ez a kizsákmányolás a mai napig az egyik legvitatottabb témája a harmadik világnak. Az ellentét valójában ott húzódik, hogy a Nyugat nem akart, vagy nem tudott felkarolni annyi elmaradott országot, mint amennyit az elmaradott országok szerettek volna. Így azok amelyek harmadik világbeliként is kiemelkedtek már akkoriban, például Dél-Korea, mára már az első világ részét képzik. Dél-Korea az elmúlt 25 évben, 1987 után érte el azt a fejlettségi szintet ahol most tart. Véget ért a katonai diktatúra, kiépült egy széleskörű és szinte mindent átfogó piac (a Samsung termékek szinte mindenhova eljutnak) és annak ellenére hogy Északkal már közel 60 éve még mindig hadban állnak, Ázsia egyik legértékesebb országává nőtte ki magát. (Ázsia egyik tigrise)

Egyszóval a harmadik világ fogalma régebben egy nagyon összetett dolgot jelentett. A XXI. század második évtizedére ez kicsit átalakult, köszönhetően a modern és fejlett diplomáciának, illetve annak, hogy olyan világrendbeli változások történtek az elmúlt 50 évben - Szovjetúnió és a Kelet-európai kommunista blokk megszűnésével eltűnt a második világ nagyrésze - amik egy teljesen új megközelítésből vizsgálják a harmadik,  vagy -talán ma már létező - negyedik világot.

Ha az emberek többsége ma a harmadik világra gondol, egyből romok közt kaparászó éhező gyerekeket, terrorcselekményeket vagy halálos betegségeket vizualizál lelki szemei előtt. Helytelenül. Erre Brazília kiváló ellenpéldaként szolgál. A szamba szülőhazájaként egy picit lusta, koszos, beteges vagy veszélyes helyet képzelünk el, ám a valóság teljesen mást takar. Egy olyan 20 milliós nagyvárost mint Sao Paolo, ahol egész Dél-Amerika legfeljebb bankszektora található, nem lehet csupán fejlődésben lévőnek nevezni. Viszont annak ellenére, hogy ez a város a hatodik legtöbb dollármilliárdosnak ad otthont, (forbes) az ország amiben található még mindig egy ugyanolyan átmenetet képez az első és a harmadik világ közt, mint Magyarország. Azzal a kis különbséggel, hogy nem stagnál, hanem az olyan exportcikkeinek köszönhetően mint a kávébab vagy a kakaó, igen dinamikusan fejlődik.

Mára a harmadik világ kifejezéssel, vagy az első világgal való humoros, cinikus összehasonlításokkal leginkább az interneten találkozhatunk. A mém-kultúra elterjedésével - ami egy ötletbeli, viselkedésbeli, stílusbeli kifejezés, ami a kultúrán keresztül terjeng az emberek közt - ismerhetjük meg azokat az alakokat amik ismét populárissá teszik - legalábbis a fiatalok körében biztosan - a harmadik világot. A különböző képek, képregények annak ellenére hogy viccesek, képesek negatív károkat okozni. Az internet illetve minden ami az interneten kering elég erős sztereotíp képzelgéseknek tud táptalaj biztosítani. Tudatalatt beivódik a felhasználok agyába, hogy minden harmadik világbeli gyerek szinesbőrű, nagyon vékony, iskolázatlan és felhőtlenül boldog ha ételt kap. Ebből az állításból csak a legutolsó az ami igaz lehet. Vagy az a szkeptikus pillantás amit egy, feltehetően afrikai gyerek vet egy fehér nőre, azzal a ''kérdéssel'', hogy ezer facebook like-nak köszönheti-e az életét? Vagy, hogy a harmadik világon kívüli országokban direkt, saját akaratuk miatt éheznek az emberek? Ezeknek a fura képeknek is köszönhetően gondolja manapság az átlagos és befolyásolható internetező, hogy minden tekintetben óriási szakadék tátong a harmadik világ és a világ más tájai között. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Ugyanis a harmadik világbeli kifejezés nem jelenti egyértelműen azt, hogy az életkörülmények is harmad-osztálybeliek lennének, vagy azt, hogy egy fejlett társadalomnak ne volna elmaradott rétege, netán, hogy az elmaradottnak ne volna fejlett.

Az első illetve a harmadik világ összekapcsolását egy jómódú síró nő, illetve egy boldogan táncoló fekete kisgyerek párhuzama adja. Az olyan feliratok, mint a ''híztam 5 kilót'' vagy  ''tiszta morzsa az ágyam'' remekül szemléltetik a különbséget a két világ közt. Amíg az ilyen apró, szinte jelentéktelen dolgok a fejlett országban élőnek fejtörést és bosszúságot, addig a fejlettlenben élőnek örömöt jelentenek. Azt a szemléletet amit az internetező hinni vagy látni akar anélkül, hogy jobban utánajárna vagy utána olvasna, ezekből a képekből teljes mértékben megismerheti.

Befejezésképpen még annyit, hogy érdemes volna jobban, talán személyesen is megismerni a harmadik világbeli országokat és az ott élő emberek életkörülményeit. Nehéz elképzelni ugyanis, hogy minden úgy van ahogy mi elképzeljük. Egy magyar újságíró szavaival fejezem be, aki a sao-paoloi favelában töltött el értékes heteket és egy felettébb meglepő dolgot tapasztalt: ''Nem gondoltam volna, hogy az egyik legjobb kaját Brazíliában pont egy favelában fogom enni. Ahogy körülnéztem az arcokon, láttam, hogy ez nem csak engem ért meglepetésképpen...'' Nem minden az, aminek első gondolatra tűnik. Ezt nehéz megérteni, de ha nem próbáljuk meg, sose ismerjük meg igazán a minket körülvevő világot.

A projekt-terv:

Amire én gondolok projekt-tervként az egyfajta összehasonlítás, vagy a harmadik világ közelebbi megismertetése az emberekkel. Ehhez a projekthez rengeteg pénzre lenne szükség, de ha sikeres akkor fontos eredményeket lehetne vele elérni. Én úgy csinálnám, hogy ha lenne rá lehetőség kiutaznék az ilyen hátrányos helyzetű országokba és felmérném az oktatás és az egészségügy helyzetét, milyen minőségű ételt/italt fogyasztanak, milyen helyen élnek, ha dolgoznak akkor hány órát, kinek és mennyit keresnek vele, valamennyire felmérném az analfabetizmus szintjét. Nagy vonalakban megpróbálnám felmérni az életkörülményeiket és azt tartanám fontosnak, hogy inkább több országot tudjak elemezni, mint hogy egy országot sokkal behatóbban. Ezt interjúkkal csinálnám meg a kinti országokban, illetve rövid riportfilmekkel (például egy kórház bemutatása). Később, itthon Magyarországon ugyanezeket a kérdéseket feltenném a magyar embereknek, nyílván úgy, hogy ők tudnak-e valamit a harmadik világról, hallottak-e már róla és ha igen akkor mi a véleményük. Majd tőlük is megkérdezném, hogy milyen lehet az oktatás illetve az egészségügy helyzete pl: Kenyában. Mennyit tudnak, miket sejtenek az ottani életkörülményekről. Ezeket mindenképpen csak interjúval lehetne elérni, itthon nem lenne szükség riportfilmet forgatni. Fontos lenne még az is, hogy a megkérdezett emberek közt vegyesen legyen férfi/nő, idős/fiatal, egyetemista/nem egyetemista illetve az, hogy olyanokat is tudjak találni akik már jártasak a témában. Majd ha megvannak az eredmények összevetném őket. A kutatás célja egy összehasonlítás lenne lényegében, megvizsgálva, hogy egy harmadik világbeli ember, hogyan ítéli meg a saját helyzetét különböző szempontokból és hogy egy harmadik világon kívüli ember aki még sosem járt ott, de már hallott róla, mit gondol róla (és itt lehet fontos szerepe az internetes mém-kultúrának stb).

Ötletgazda: Hidi Tamás Richárd

A mai fiatalok többségét nem igazán izgatják a másféle vallások és kultúrák, valamint a különböző népek történelme, néhol hányattatott sorsa. Ez az alapvető indoka a projekt létrejöttének. Mivel a zsidók már beolvadtak a magyar népbe, nagyon fontosnak tartjuk, hogy a fiatalok megismerkedjenek a történetükkel, mielőtt megítélik őket. A mi középiskolánkban volt egy hasonló, bár csak egy napos szemléletformáló program a romákról, ahová egyetemre járó és okulni vágyó roma fiatalokat hívtak meg. Beszélgethettünk velük, meséltek az életükről, az egyetemhez vezető rögös útról, valamint a származásuk miatt őket ért gyakori atrocitásokról. Mindkettőnk számára nagyon tanulságos volt ez az egy nap, ugyanis a bennünk addig kialakult kép abszolút pozitív irányban változott a megítélésükről.

Egyikünk részt vett a Razzia című film magyarországi forgatásán, Mogyoródon, ahol statisztaként zsidó kislányt kellett játszania, akit elszakítanak a családjától. Az egy hónapig tartó forgatás nagyon megviselte lelkileg, mert nagyon élethűek voltak a díszletek, ezáltal teljes mértékben bele tudta magát képzelni az akkori helyzetbe. A legmegrázóbb élménye a forgatás alatt a szögesdrótokkal teli táborban készített jelenet volt. Ezalatt szakították el a családokat egymástól, először csak a férfiakat, majd a gyermekeket édesanyjuktól. A jelenet alatt annyira átérezhető volt az emberek fájdalma, hogy a szereplőknek a sírást nem is kellett imitálni. A felvett rész olyan hiteles lett, hogy a rendező és a stáb könnyek között nézte vissza, emiatt percekig állt a forgatás. Ez egy örök élmény marad, ami most alapot szolgáltatott a projektterv megalkotásához.

A projektterv egy egyhetes program középiskolásoknak, mely alatt teljes mértékben megismerkedhetnek a zsidósággal. A program lényege, hogy a zsidóságról a valóságnak megfelelő kép alakuljon ki a fiatalokban. Ezalatt a hét alatt az iskolában a Holokauszt Emlékközpont által kihelyezett Auschwitz Album Kiállítás lesz megtekinthető.

Az órákon átvett különböző olvasmányok, valamint az identitás és az emlékezet kérdését körbejárva próbáltuk összeállítani a projektet. A programban szereplő holokauszttal kapcsolatos előadások és múzeumlátogatás, valamint az egyik talán legfontosabb és legérdekesebb a szemtanúkkal való beszélgetés és az ő emlékezetük felidézése, mind a zsidó emlékezetet hozza közelebb a fiatalokhoz. A zsidó identitás régi és átalakult formája a filmeken és a mai ifjúsági szervezeteken keresztül tekinthető át. A történelmi zsidó identitás szolgált a megkülönböztetés jeléül, mind vallási, mind faji-származási alapon, a mai zsidóság identitása egy nagyon halovány szelete a történelminek, ugyanis az új generációban a hagyományok tisztelete és a vallási elkötelezettség megkopott. Míg Németh Gábor, regényében fiatalkori sérelmeiről és bántalmairól ír, ami zsidó mivolta miatt érte őt, ma már nehezen elképzelhető, hogy így bánjanak egy zsidó gyerekkel, és az annyira idegennek érezze magát a társadalomban, mint a regényíró kisfiúként.

Az általunk készített programban valós eseményekre, rendezvényekre, előadásokra és szakemberekre alapoztunk. Hosszas keresgélés után alkottuk meg a szerintünk középiskolásokhoz is illő programot. Mivel tavaly még mi is gimnazisták voltunk, egyszerűen tudtunk megszervezni egy olyan programtervet, ami a középiskolások számára tanulságos, de egyáltalán nem unalmas. Ugyanis sok tapasztalatunk van a rosszul kidolgozott vagy a diákokhoz el nem érő előadásokról, amiket nevezhetünk feleslegesnek, mert ebben a lázadó korban a fiatalokhoz egy másik nyelven kell közelíteni. A szombati bár nem tanítási nap, mégis úgy gondoltuk, hogy egy osztálykirándulás keretében, játékos kikapcsolódással egybekötött kvízzel tarkított napot szervezünk.

A projekt kidolgozói: Wukovics Vivien (hétfő, kedd, szerdai program) és Dombrádi Alina (csütörtök, péntek, szombati program)

A kérdőívek terjesztése

A felsőfokú oktatásban résztvevő fiatalok számára készült kérdőív terjesztése az adott szlovákiai és magyar egyetemek és főiskolák levlistáin keresztül elérhető. Mivel sok egyetemet/főiskolát végzett hallgató nem iratkozik le azonnal ezekről a levelezési listákról tanulmányai végeztével, így már végzett hallgatókhoz is eljuthat a kérdőív ezen a módon. További lehetőség a felsőoktatáshoz kapcsolódó internetes fórumok, üzenőfalak használata.

A középfokú oktatásban részt vevő fiatalok számára készült kérdőív terjesztésére a legcélszerűbb módszer a szlovákiai középiskolák megkeresése. Ez több munkát és kapcsolatot igényel, mint a néhány e-maillel elintézhető levlistás terjesztés, de valószínűleg több kitöltött kérdőívet eredményez.

Kissebb volumenű, de valószínűleg nagyobb hatásfokú az ismerősökön keresztül való terjesztés, amit az internetes közösségi oldalak igancsak könnyűvé tesznek. Bár így kevesebb emberhez jut el a kérdőív, de biztosak lehetünk benne, hogy csak a fentebb megállapított célcsoport tagjai fogják azt kitölteni.

Az eredmények feldolgozása

A kérdésekre adott válaszokból a következő dolgokra tudunk következtetni:

• A kitöltő gyermekkori nyelvi háttere
• A kitöltő jelenlegi nyelvi háttere
• A kitöltő megítélése saját nyelvi/nemzeti identitásáról
• A kitöltő mely nyelveket használja gyakorlatban és milyen gyakran
• A kitöltő személyes véleménye az adott nyelvekről

Ezek a pontok segítenek megállapítani, hogy a kitöltő nyelvi és nemzeti identitása mennyiben alakult az évek során, illetve, ha valóban változott, tudatában van-e ennek a változásnak, elfogadja-e azt?

Az eredmények felhasználása

A kutatás eredményei tényfeltáró cikként közzétehetőek; a szlovákiai magyarság sajnálatos politikai helyzete miatt nem kell aggódni amiatt, hogy a kutatásra ne lenne kíváncsi senki – bármi is legyen az eredmény, lesz valamilyen politikai oldal, amelynek céljaival összevág annak nyilvánosságra hozása.

Nagy Krisztián projektje

Biológiai létezésünket a kezdetekben nem önmagunk határozzuk meg. Úgy születünk, ahogy, olyan testi- és lelki adottságokkal, amikkel édesanyánk hozott világra. Természetesen idővel – és adott esetben megfelelő anyagi háttérrel már változtathatunk a megjelenésünkön, olyanná alakíthatjuk (alakíttathatjuk, szakemberek segítségével), amilyenné szeretnénk. Leggyakrabban ez a változtatás csupán testékszert, tetoválást, és egyéb „apróságot” jelent, ám sokszor drasztikusabb beavatkozásra vágyunk – vágyik az, aki nem érzi jól magát a bőrében. Van azonban, amit nem lehet ilyen egyszerűen megváltoztatni, elrejteni, vagy épp a felszínre hozni.

Dolgozatomban, melyben egy médiaprojekt tervét írom le, a homoszexualitás kapja a központi szerepet. A médiaprojektem egy weboldal, amely a témát több szempontból közelíti meg. Több fontos kérdésre is választ keresve hozom létre a honlapot, melynek legfőbb funkciói közé tartozik az interaktivitás – értem ezt fórum, vagy beszélgető ablak alatt. Az alábbiakban a weboldal témáját illetően írom le gondolataim, terveim.

Az egyik legfontosabbnak egy olyan honlapban, ami a homoszexualitással foglalkozik, a szó és annak tartalmi jelentésének meghatározását tartom. A homoszexualitás a szexuális irányultság azon fajtája, amikor egy személy érzelmileg, és szexuálisan is főként, vagy kizárólagosan azonos nemű emberekhez vonzódik. Magát a műszót Kertbeny Károly alkotta meg, nyomtatásban először 1869-ben jelent meg, egy névtelenül közölt, német nyelvű pamfletjében. S bár homoszexualitás már az ókorban is jelen volt (és már akkor is társadalmi ellentéteket vonhatott maga után), a világon csupán nagyon kevés hely van, ahol társadalmilag elfogadottak a meleg párok.

„Az identitás kérdését élénken vitatják a társadalomelméletben. Az érv lényege az, hogy a régi identitások, amelyek olyan sokáig tartották egyensúlyban a társadalmi világot, hanyatlóban vannak, új identitásoknak adják át a helyüket, és töredezetté teszik a modern egyént mint egységes szubjektumot.” Stuart Hall tanulmányának kezdő mondatai alapozzák meg dolgozatom, s így a weboldal-tervem fő gondolatait, alapjait. Ahhoz, hogy egy multikulturalizmus jellemezte világban élünk, ugyan úgy hozzátartoznak a pozitívumok, valamint a negatívumok is, amiket az idők folyamán a társadalom, a fejlődés már rég elkezdett formálni. Ez a folyamat nyilvánvalóan még nem állt meg, és bár nehéz lenne megmondani, milyen változások következnek még be a jövőben, mégis elgondolkodhatunk a jelenlegi helyzetek alkotta tényeken, és tovább tudjuk gondolni azokat.

Multikulturális identitás. Ez az, ami (véleményem szerint) jellemzi a ma élő legtöbb társadalom tagjait, így a heteroszexuális embereket is. Az azonos nemhez való vonzódást azonban egyértelműen nem ez váltotta ki – hiszen, mint ahogy már említettem, már az ókorban felismerhető volt. A nyilvánosság előtti szerepléshez azonban nagyban hozzájárult. Ugyan a legtöbb meleg férfi vagy nő még ma sem meri sokszor még a legközelebbi hozzátartozói számára sem bevallani nemi identitásukat, már nem titok, hogy igenis vannak, akik a saját nemükhöz vonzódnak, és egyre többen vállalják magukról, és merik tudatni a környezetükkel is. A médiaprojektemben szerepel egy ehhez kapcsolódó interjúsorozat is.

A weboldalon a „kívülállók” számára talán legérdekesebb részt azok az interjúsorozatok adják, ahol különböző személyeknek hasonló kérdéseket teszek fel. Először két olyan meleg fiú ismerősömmel készítek interjút, akik valójában egy párt alkotnak. Mindkét fiúnak ugyan azokat a kérdéseket teszem fel, melyek a következők:

Mikor jöttél rá, hogy a saját nemed tagjaihoz vonzódsz? Mennyi idős voltál, és hogyan jöttél rá?

Visszagondolva gyermekkorodra, már tudatosítva magadban a „másságot”, hogy érzed, már akkor is fellelhetőek voltak a homoszexualitás jelei nálad?

Lehet valaki kezdetben, például gyerekkorban heteroszexuális, aztán „áttér” a homoszexualitásra?

Mikor először megfordult a fejedben a gondolat, hogy te „más” vagy, mit éreztél?

Amikor már tudatosítottad, és elfogadtad, hogy meleg vagy, másként érezted magad? Hogyan hatott a beismerés a lelkedre, közérzetedre?

Kinek és mikor mondtad el a „nagy titkot” először, mi volt a reakciója?

Mit gondolsz, hogyan vélekednek a homoszexualitásról a heteroszexuális emberek?

Vannak-e olyan melegekkel kapcsolatos sztereotípiák, amiket valójában még humorosnak is találsz?

Mit gondolsz a melegfelvonulásokról?

Másodszor olyan ismerőseimmel készítek interjút, akiknek közvetlen környezetükben élnek homoszexuális fiúk. A kérdések a következők:

Mikor tudtad meg barátodról, hogy meleg? Hogyan reagáltál?

Mielőtt elmondta neked, hogy saját neméhez vonzódik, gondoltad volna róla ezt? Ha igen, miért, ha nem, miért?

Szerinted eldönthető-e külső szemlélőként valakiről, hogy homoszexuális?

Így, hogy van meleg ismerősöd, könnyebben meglátod-e, ha valaki – ismerős vagy ismeretlen – a saját neméhez vonzódik?

Így, hogy van meleg ismerősöd, hogyan vélekedsz a homoszexuális emberekről?

Miután kiderült a barátodról, hogy meleg, voltak-e olyan sztereotipizált nézeteid, amelyek beigazolódtak, vagy esetleg ellentmondásba ütköztek?

Másképp vélekedsz a melegekről most, mint azelőtt, hogy a barátod elmondta volna magáról az igazat?

Másképp vélekedsz a barátodról, miután elmondta neked, hogy meleg?

Rajta kívül ismersz még olyat, aki a saját neméhez vonzódik?

Miután interjút készítek meleg ismerőseimmel, és olyan ismerőseimmel, akiknek egy barátjukról kiderült, hogy meleg, olyan ismerőseimmel is beszélgetek, akiknek nincs, vagy nem tudnak róla, hogy van homoszexuális barátjuk. Az ő kérdéseik a következők:

Mit gondolsz a homoszexualitásról? Elítéled, vagy támogatod? (Ha elítéli, miért, ha nem, miért?)

Hogyan képzelsz el egy homoszexuális személyt? A (negatív) sztereotípiákat tartod ésszerűnek, vagy úgy gondolod, azoknak nincs valóságalapjuk?

Mit gondolnál, ha az egyik közeli barátod elmondaná, hogy meleg? Hogyan reagálnál?

Szerinted egy homoszexuális ember már a születése óta meleg? Vajon van olyan, hogy kezdetben még nem, aztán mondjuk fiatal korára igen? Valóságos-e ez a helyzet, vagy elképzelhető, hogy csak „divatból” csinálja valaki?

Lehet-e egyáltalán valaki divatból meleg? (Ha igen, hogyan, miért, ha nem, miért?)

Mit gondolsz a melegfelvonulásokról?

A legfontosabb része a médiaprojektnek a három interjúsorozat összehasonlítása. Nagyobb, számottevő eredményt természetesen csak akkor lehet elérni, ha több embert kérdezünk meg, ám úgy vélem, már pár ember véleménye és gondolata is elegendő egy olyan alap megteremtéséhez, amelyből aztán tovább lehet gondolni a történéseket. Abból, hogy a társadalom különböző szempontból kiválasztott tagjai – természetesen a témához illően – hogyan vélekednek az általam feltett kérdésekről, egyfajta tükröt is állít a társadalom elé. Mivel még nem volt alkalmam elkészíteni ezeket az interjúkat, csak a saját elgondolásaim alapján tudom behatárolni a következtetést.

Egyrészt úgy gondolom, hogy ma, főként Magyarországon a homoszexuális emberek nagy része még mindig nem érzi úgy, hogy fel tudná vállalni a normálistól eltérő nemi identitását, pontosan azért, mert „ez nem normális”. A társadalom nagy része nem fogadja be a „mást”, és talán nem is lesz rá lehetőség, hogy befogadja. Itt elsősorban azokra gondolok, akiknek egyáltalán nincs olyan közeli ismerősük, aki a saját neméhez vonzódik. Úgy gondolom, még talán azoknak is nehéz elfogadni a homoszexuálisakat, akiknek valójában van ilyen ismerősük, barátjuk. Bizonyára könnyebben megbirkóznak a gondolattal – vagy pont az ellenkezőjét váltja ki belőlük az eddig titokban tartott valóság.

Ami bizton állítható, hogy a társadalom, a multikulturális társadalom változik, folyamatosan. Még mindig vannak, akik a nyomástól félve nem vállalják fel (előfordulhat, hogy még saját maguk előtt sem), hogy nemi identitásuk eltér a „normálistól”, de az biztos, hogy a rohamosan változó világnak köszönhetően – a technika, a kommunikáció, az emberi kapcsolatok gyors fejlődésének következtében egyre több embert sorolunk a heteroszexuális emberek közé. Meggyőződésünk, hogy „egyre több a meleg a világon”, holott nem több, csak többen vállalják fel, hogy saját nemükhöz vonzódnak.

Az Élő könyvtár (Human Library) mint tényleges projekt a kétezres évek elején Dániában jelent meg, akkor még, mint egy erőszakellenes szerveződés. Az alapítók egyik barátját arab származása miatt megkéselték Koppenhágában, s ez az esemény volt a prekurzora a mozgalom elindításának – a problémára való figyelemfelhívás és a szakértői, csoportos oktatás megszervezése lett az első lépés. Ennek az eszköze lett az Élő könyvtár, amelyet első alkalommal a Roskilde fesztiválon szerveztek meg, célja pedig a párbeszédre való ösztönzés és a fesztivállátogatók közötti kapcsolatok erősítése volt - a későbbiekben 8 alkalommal sikerrel rendezték meg a Sziget fesztiválon is.

Az élő könyvtár filozófiája, ahogy egyik magyarországi szervezője megfogalmazta: „az alapkoncepció nem más, mint hogy az előítéletek alapja a félelem az ismeretlentől. Tehát tulajdonképpen maga az információhiány.” Ennek feloldására hozza létre a szervező ezt a mikroközösséget, ahol bárkiből válhat Könyv és Kölcsönző is. A személyesség, a közvetlen találkozás és a „civilektől-civileknek” szóló beszélgetés élménye az, amely megkülönbözteti a hasonló eseményektől (mint például a motivational speakerek előadásaitól). A résztvevők mint egy hagyományos könyvtárban, egy-egy Könyvet kölcsönözhetnek ki kötetlen beszélgetés céljából. A beszélgetések kis csoportokban zajlanak, közvetlen tapasztalatszerzésen alapulnak. Rendszerint a beszélgetés után a Kölcsönzők reakcióit, tapasztalatait kérdőíves módszerrel megkérdezik, opcionálisan statisztikai adatbázisba építik. A Könyvek jelen esetben olyan emberek, akik hátrányosan megkülönböztetett, diszkriminált társadalmi csoportok tagjai. Jellemzően emigráns, menekült vagy etnikai / nemzeti kisebbség (zsidó, cigány stb.) tagjai, fogyatékosok (érzék vagy mozgásszervi), szociálisan hátrányos helyzetűek (szegénységben élő, hajléktalan), vagy szexuális kisebbség (meleg, transznemű) és egyéb csoportok (vegák, tetováltak, rockerek stb.).

Az etnikai, nemzeti kisebbségi vagy menekült státuszú személyek bemutatása, pozitív, elfogadó reprezentációjuk erősítése rendkívül fontos feladat az Európai Unióban. Különösen Közép- és Kelet- Európában a meglévő nemzeti-etnikai problémák miatt, Nyugat-Európában a folyamatosan érkező uniós vándorlással áttelepülők (például a lengyelek, vagy a magyarok migrációja), illetve a Schengeni térség államainak határain megjelenő tömeges menekülthullám miatt (Spanyolország, Olaszország és Görögország partvonalain). A ma ismert Európai Unió évszázadokon át nemzetállamok közötti véres háborúk színtere volt: a második világháború befejezése és a hidegháború vége jelentette ennek a korszaknak a lezárását.

Michael Rothberg: A többirányú memória a transznacionális korban című tanulmánya alapján úgy gondolom, hogy különösen igaz, hogy nem lehet egységes európai identitásról beszélni addig, amíg a jelen levő különféle történelmi emlékezetek – akár népek, akár nemzetalkotó kisebbségek méretében; és a történelmi emlékezetek közötti interakció nincs feldolgozva – amíg nem tudunk a kompetitív memóriák között rendet vágni, a káros nemzeti mítoszokat visszabontani, és az emlékezetet multidirekcionálissá tenni. Ameddig nincs meg ez a szükséges kiegyezés az Uniót alkotó nemzetek és kisebbségek között, addig ezt a kérdést mindenképpen napirenden kell tartani. A közösségi teret meg kell tisztítani a hibásan rögzült, negatív tartalmú társadalmi emlékezetektől, de fel kell eleveníteni és felszínen tartani a történelmi közelmúlt erőszakos eseményeinek tragikus emlékét - melyeket az Unió népei egymás és nemzetalkotó kisebbségeik ellen követtek el; mégpedig pontosan a kurrens politikai változások miatt, hogy ezek a káros ideológiák újra ne erősödhessenek fel, és még a lehetősége sem merüljön fel, hogy a történelem megismételje önmagát.

Az önismerethez, az önidentitás kialakításához rendkívül fontos a „tőlünk különböző” ismerete: az Élő Könyvtár erre maximálisan lehetőséget ad – a befogadót a „kisebbségi lét” olyan sokszínű spektrumával ismerteti meg, amelyből világossá válhat számára, hogy a hibás leegyszerűsítés és a káros diszkrimináció miatt akár ő is bármikor egy kisebbségi helyzetben találhatja magát; vagy éppen megerősítheti és fejlesztheti saját „kisebbségi” identitását.

Kardos Bálint projektje

Az Arc kiállítás már hosszú évek óta a magyar marketingpiac egyik legjelentősebb eseménye. A kiállított reklámokat a beküldött munkák közül választják ki internetes szavazáson a kíváncsi látogatók. A pályázatra vicces, ironikus reklámtáblákat lehet beküldeni, melyek főként az aktuális politikai és közéleti problémákat dolgozzák fel.  Az Arc kiállításon már több ízben jelentek meg rasszizmus ellenes képek, az elfogadást támogató kiáltványok, de a projektnek ennél sokkal átfogóbb motivációi vannak. A kezdeményezés azonban szerintem példaértékű, ezért úgy gondolom, hogy a jelenlegi kisebbségellenes közhangulaton rengeteget változtathatna egy kifejezetten ezzel a témával foglalkozó reklámplakát kiállítás. Az „Egy sor cigány” provokatív címére gondolva nevezhetnénk akár CigányArcnak is.

A kiállítás témája a roma kisebbség bemutatása, a rasszizmus primitívsége és feleslegessége lenne. A pályázók több főbb témában nyújthatnák be plakátjaikat. Ezek lehetnének: 1) sikeres romák hazánkban 2) a békés együtt élés romák és magyarok között 3) roma és magyar szülőktől származó „félvér” személyek bemutatása 4) a jelenlegi kisebbségi helyzet ironikus ábrázolása 5) magyar és roma bűnözők egymás melletti bemutatása.

Sikeres romák hazánkban: A már korábban említett Egy sor cigány elnevezésű mű mintájára bemutathatnának olyan romákat, akik a jelenlegi köznyelvben élő sztereotípiát (segély, munkanélküliség) cáfolják meg életútjukkal. A közönség kicsit megismerhetné például a roma származású üzletembereket, művészeket, rendőröket, katonákat, tűzoltókat, pilótákat, szakácsokat. Szerintem ez azért nagyon fontos, mert ezzel a sztereotípia helytelensége nyilvánvalóvá válhat mindenki számára. Akik eddig a sztereotípiák miatt ítélték el, sokszor ismeretlenül is, a romákat, azoknak ez bizonyítékként szolgálhatna, hogy ez egyáltalán nem igaz.

Békés együttélés romák és magyarok között: Ez a témakör azt hangsúlyozná, hogy attól, hogy más nemzetiséghez tartozunk, még mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk. Ahelyett, hogy azt néznénk, a másik miben más, inkább azt figyelhetnénk, miben hasonlítunk. Bemutathatnának olyan párkapcsolatokat, barátságokat, melyek roma és magyar származású személyek között jöttek létre. Ez azért lenne fontos, mert az emberek láthatnák, hogy a gyűlölködés helyett sokkal emberibben és kulturáltabban is lehet kezelni ezt a helyzetet, pozitív mintát mutatna a közönségnek. Szóba kerülhetnének olyan munkahelyek, ahol romák alkalmaznak magyarokat és olyanok, ahol ugyanez történik fordítva. Lépésről lépésre meg lehetne mutatni, hogy az élet minden területén összekapcsolódhat a két kultúra, ha megértéssel és nem megvetéssel fordulunk egymás felé.

Roma és magyar szülők gyermekei: Számomra ez azért az egyik legérdekesebb pont a témán belül, mert a félvérek a természet kapcsolata a két nemzetiség között. Azonban sajnos sokszor a romák túl magyarnak, a magyarok túl romának tartják őket, ezért nemhogy hidat képezhetnének a két eltérő kultúra között, hanem mindkettőből kirekesztik őket. Ez persze nem egy törvényszerű jelenség, de sajnos sok ízben igaznak bizonyul. A kiállítás ezen része segíthetne nekik abban, hogy ne ilyen ellenségesen álljanak hozzájuk, hanem mint a másik nemzetiség megismerésének kulcsaként, a két világ egyesüléseként.

Jelenlegi kisebbségi helyzet ironikus ábrázolása: Mivel sokan álszentnek tartanák a kiállítást, hogy csak a pozitív dolgokat mutatják be, ezért szerintem a humort is bele kéne venni. Lehetne pályázni olyan plakátokkal, melyek a hazánkban uralkodó rasszista magatartás parodizálják ki gúnyos hangnemben. Természetesen a magyarok iránti előítélet is helyet nyerhetne, hiszen sokszor ez egy kétirányú ellenséges kapcsolat.  A korábban tabuként kezelt témát a humor eszközével le lehetne dönteni, és így bekerülhetne a közbeszédbe is.

Magyar és roma származású bűnelkövetők bemutatása: Szintén az egyoldalú megközelítés vádjának elkerülésére csinálnák egy olyan témakört is, mely bemutatná, hogy romának és bűnözőnek lenni nem egy és ugyanazon dolog, mint sokan gondolják hazánkban. Sorra vehetnénk jellegzetes törvénytelenségeket és bemutathatnánk egy két részre osztott plakáton. Egyik oldalra kerülne egy magyar származású, míg a másikra egy roma származású személy, akit ezen bűncselekmény elkövetéséért kaptak el. Ezt azért is tartom nagyon fontosnak, mert mindenki láthatná, hogy a bűnözés nem kisebbségi kérdés, a magyarok és a romák között ugyanolyan eséllyel találhatunk törvényen kívülieket.

Számtalan egyéb témakörrel lehetne kiegészíteni, vagy akár évente változtatni a teljes pályázatot. Nem feltétlenül kell minden évben a romák helyzetével foglalkozni, lehetne évente más-más kisebbség és a magyarság kapcsolatát ábrázolni. Ennek értelmében később lehetne rendezni kiállítást ZsidóArc, NégerArc vagy akár FehérArc címmel is. Ez segítené, hogy ne gondolkodjunk előítéletesen, hanem előbb ismerjük meg a másikat. Nem a bőrszín a fontos, hanem a személyiség, a lélek, aki bennünk lakozik. Meg lehetne jeleníteni, hogy a vakok például nem is tudják mi az a bőrszín, számukra minden hang egy másik ember. A kiállítás reklámozására szlogenként is fel lehetne használni: „mint vakoknak a bőrszín…” Láttam a múltkor egy szlovák újságot, amely két címlappal jelent meg. Az egyiken egy magyar származású politikus volt, aki Trianon előtt kirekesztően viselkedett a szlovákokkal és egy szlovák nyelvű felirat: Sajnáljuk szlovákok! A másik címlapon egy olyan szlovák személyiség állt, aki magyarellenességéről volt híres, ezzel a magyar felirattal: Sajnáljuk magyarok! Számomra ez volt évek óta az egyik legjobb próbálkozás a körülöttünk élőkkel való megbékélésre. Pont ezért gondoltam azt, hogy a kiállítás kezdődhetne ennek a mintájára két képpel. Az egyiken egy magyar fiatal lenne látható, amint a plakát egyik széle felé nyújtja a kezét és a felirat: Sajnáljuk romák! A másik képen egy fiatal roma lenne, aki szintén a plakát egyik vége felé nyújtja a kezét és a felirat: Sajnáljuk magyarok! A két plakát egymás mellé lenne állítva, de nem közvetlenül, így a két egymás felé nyújtott kéz között érzékelhető lenne a távolság. Ez azt szemléltetné, hogy bár sokan nyitottan állnak a másikhoz, de még nem kerültünk elég közel ahhoz, hogy együtt cselekedhessünk. Pontosan ezért lenne jó, ha roma alkotók is pályáznának nagy számmal a kiállításra, mert akkor mindkét oldal álláspontja, perspektívája előtérbe kerülhetne. Szerintem (az ész mellett) sokak számára a megfelelő kommunikáció hiánya okozza az előítéleteket, nincsenek személyes pozitív élményei, csak a sztereotípiákból táplálkoznak. A kommunikáció ilyen módú megnyitásával azonban mindkét fél problémái felszínre kerülnének, végre tabuk nélkül beszélhetnénk a témáról. Ezáltal a megoldás lehetősége sokkal közelebb kerülhetne. Egy ilyen kiállítás azért is lehetne nagyon sikeres, mert nem állami pénzből készült és nem kötelező a megtekintése. Ellenben ha állami pénzből lenne finanszírozva, az ellenségeskedés nem hogy megszűnne, hanem még nőne is, mert az elmaradott gondolkodású adófizetők egyből arra asszociálnának, hogy már megint a romákra költ rengeteg pénzt az állam „az ő adójukból”. Ha a tévében látnának közérdekű közleményeket a témával kapcsolatban, az jutna eszükbe (az adófizetők pénze mellett), hogy manipulálni akarják őket, hiszen tévézés közben szinte kötelező módon ugrik fel a reklámblokk. A magánpénzből finanszírozott ingyenes kiállítás azonban teljesen más reakciót vált ki az emberekből. Se belépőt nem kell fizetniük, se nem érzik azt, hogy az állam az adót ilyen nehéz gazdasági helyzetben ilyenekre költi. Továbbá a kiállítás megtekintése teljesen választható, ha valakit nem érdekel, akkor nem megy el, de nem zsémbelődik amiatt, hogy akaratlanul látnia kellett. Továbbá az információközlés legelterjedtebb formája napjainkra a szöveg helyett a kép lett, sokak számára egyszerűbben megérthető, befogadható a téma. Ha megjelenik a humor és az irónia is, akkor viszont sokkal inkább érzik az emberek szórakozásnak, mint kötelességnek, vagy valami olyannak, amiből tanulhatnak. Szomorúan hangzik, de jelenleg sokakat egy téma már alapból nem érdekel, ha az oktató jellegű. Éppen ezek miatt a tényezők miatt juthatna el a korábbi kezdeményezéseknél jóval szélesebb réteghez az üzenet, hiszen olyanok is elmennének, akik más állásponton vannak, hogy kritizálhassák, de végül lehet hogy eltérő véleménnyel távoznak, mint ahogy érkeztek. A fiatalabbakat a képek és a humor a facebookon terjedő mémekre emlékeztetné, aminek köszönhetően sokkal könnyebben képesek lennének befogadni az információkat. Hogy minél több emberhez eljuthasson, az internetes megjelenésen kívül a kiállítást időszakosan elszállíthatnák a nagyobb magyar városokba is. Egy ilyen kiállítás szerintem az eddigi kezdeményezéseknél jóval nagyobb hatással lehetne az ország lakosaira, kézzel fogható változásokat érhetne el a rasszizmus elleni harcban.

Ötletgazda: Papp Kristóf

Kutatásom fókuszában a Kaly Jag Roma Nemzetiségi Szakközépiskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény identitásformáló státuszát vizsgálom a cigány diákokra nézve, szerepét és befolyását az életútjuk kialakításában, kitekintve a romák hátrányos helyzetére az oktatásban a mai Magyarországon. Az iskola egyedülálló módon civil kezdeményezésre jött létre, a Kalyi Jag nevű roma együttest alapító Varga Gusztáv indítványozására.

A Kalyi jag együttes hagyományőrző szerepe

Az együttest 1978-ban alakult, amit Kalyi Jagra névre kereszteltek Bari Károly verse nyomán: „ánde muro jiló kályi jág phábol, (lefordítva „az én szívemben fekete tűz ég”). Felülírták a magyarok hamis sztereotípiáit a cigány zenével kapcsolatban, bebizonyítva, hogy amit az együttes énekel anyanyelvén az autentikus roma folklór. Nemzetközi sikereket aratott, ezzel népszerűsítve a roma kultúrát a zene interkulturális nyelvén. A művek javarész a cigány hagyományokat és mítoszokat dolgozzák fel, amelyek a vándorláskor szétszakadt csoportoknál szinte változás nélkül őrződtek meg a zenében több mint 200 évre visszamenőleg, amely kiválóan alátámasztja Jan Assman elméletét, miszerint a kollektív identitáshoz kollektív emlékezet tartozik. A zenekar tagjai turnéjuk során sok helyen találkoztak a roma fiatalok oktatásának hiányával és mivel maguk is megtapasztalták a viszontagságos létet felelősségtudatból létrehoztak egy intézményt a cigány diákok számára, ahol nagy hangsúlyt fektetnek a hagyományőrzésre, kultúra és történelem megismerésére, a tradicionális roma néptánc és zene gyakorlására.

A romák hátrányos helyzete az oktatásban

Magyarországon a rendszerváltás előtti asszimilációs politika során, minden diákot azonos oktatásban részesítettek figyelmen kívül hagyva azok szociális és kulturális hátterét. A stratégia kudarcának felismerése során szegregációs folyamatokat indítottak el, aminek alapja, hogy a gyengébb képességű kisdiákokat, akik nehezen haladtak a tananyaggal kiemelték és felzárkóztató csoportokba tömörítették. Nehezíti az integrációt, hogy a hátrányos helyzetű településeken többségében nem megoldott a gyermekek óvodáztatása, így kimaradnak fontos szocializálódási folyamatokból, nehezebb a beilleszkedés iskolakezdéskor, ráadásul a roma gyerekek nem használhatják anyanyelvüket az iskolában. Sok iskola nem megfelelő a nem magyar gyerekek befogadására, mivel alapvető funkcióit tekintve a társadalmi kiegyenlítettségből indul ki és az iskolaorientált környezetből, a hozott tudásból („Kösd össze! - De mit mivel?”) A család és az iskola (szekunder szocializációs tér) különbségeit a pedagógusok egyenlíthetik ki, egyfajta transzlétor, azaz közvetítő szerepet vállalva a cigány közösségben. A család és a diák bizalma nagyobb a szintén roma pedagógusok iránt, akik tapasztalhatták a nehézségeket, amikkel a tanulók szembesülnek romaként. A Kalyi Jag intézményben tanító Nagy Gusztáv ezt nem támasztotta alá teljes mértékben: „Az intézményünkben olyan tanárok tanítanak, akik cigánygyerekekkel szeretnének foglalkozni, tehát nincs bennük semmiféle előítélet és komoly ambíciókkal indulnak neki a kihívásoknak. A diákokban sem vettem észre semmiféle előítéletet vagy megkülönböztetést. Ha látják a tanárok hozzáállásán, hogy szeretnének velük foglalkozni és segíteni őket a tanulásban együttműködnek velük.”A cigányok oktatását segítené a tanárok szélesebb körű képzése, amely érintené a nemzetiségi differenciákat is és elősegítené a bikulturális szocializációt. Ennek ellenére több vizsgált iskolában a cigány tanulók létszámával együtt nőtt a pedagógiai végzettséget nélkülöző tanerő száma.

Az inklúzió, ún. befogadó nevelés az integrációtól annyiban különbözik, hogy a különböző képességű diákokhoz alakítják az iskolát és nem fordítva. Ennek kiváló példái a nemzetiségi iskolák, amelyek szerepükből adódóan nagy hangsúlyt fektetnek a hagyományőrzésre és a nemzetiségi identitás kialakítására.

A Kalyi Jag intézmény

A Kalyi Jag az első olyan intézmény, amely civil kezdeményezésre jött létre, és amelyet roma emberek alapítottak hátrányos helyzetű diákok részére. Az oktatási intézmény jövőképe, hogy a hátrányos helyzetű roma diákokat segítse azokra a szakmákra felkészíteni, amelyek ma a hiányzó szakmák közé tartoznak, emellett olyan középfokú képzettséget kapjanak, amellyel el tudjanak indulni a felsőfokú oktatási intézmények felé és olyan társadalmi ismeretet kapjanak, amely az érettségivel együtt jár. Varga Gusztáv és társai a Magyarországon élő hátrányos helyzetű kisebbség iránt érzett felelősségtudatból hozták létre ezt az egyedülálló kezdeményezést, hogy jogukhoz méltó oktatási rendszerhez juttassák őket. Fő céljaik egyike, hogy a diákok pozitív jövőképet és versenyképes tudást kaphassanak. Több tanintézményt is felállítottak, egyet Budapesten, egyet Miskolcon, egyet Kistarcsán az egész országot felölelve a kezdeményezéssel.

Az iskola alapításának fő irányelvei többek között szerepelt, hogy nemzetiségi iskolaként a fiatalok jól érezzék magukat az adott közösségben, ápolhassák anyanyelvüket, sőt, akik már elfelejtették újra tanulhassák azt. Ismerjék meg a róluk szóló, mint népcsoportról szóló néprajzi anyagot, cigány írók és költők által írt irodalmat. Ismerjék meg azon képzőművészek, írók, költők stb. munkásságát, akik már jelentős lépéseket tettek a cigány kultúra fennmaradásáért, s így példaképként is állíthatók a fiatalok elé. Gyakorolják a régiók táncait, ismerjék meg miért így táncolják a roma táncokat és hol helyezkednek el az egyetemes tánctörténetben. Ismerjék meg tudatosan honnan jöttek, és milyen viszontagságokon kellett keresztül menniük, hogy identitásukat megőrizhessék és végül, de nem utolsó sorban a nemzetiségi program mellett pedig sajátítsanak el használható modern ismeretetek.

Azok a roma diákok, akik tovább tanulnak, többségében szakiskolákban helyezkednek el. Míg a hagyományos szakiskolában a lemorzsolódás aránya jelentős, addig a nemzetiségi iskolában ez az arány jóval alacsonyabb. A Kalyi Jag a mai napig csaknem ötezer fiatal roma kezébe adott érettségit vagy szakmunkás bizonyítványt. A tavalyi évben az érettségizett 12 diák közül négy sikeres felvételt nyert egyetemre vagy főiskolára.⁵ Az iskola unikumként az egyetlen intézmény Magyarországon, amely a nevében is viseli, hogy roma nemzetiségi iskola. A szokásos középiskolai tantárgyakon kívül itt cigány nyelvet, cigány kultúrát és cigány történelmet is tanítanak. Külön vannak a roma és magyar irodalom órák, amit külön roma és magyar irodalomtanárok tartanak, de a kettő között van átfedés, hiszen mi is ugyanúgy hivatkoznak Lakatos Menyhérttől kezdve Choli Daróczi Józsefig a cigány irodalom nagyjaira, mint a magyar irodaloméra és ugyanez igaz fordítva is. Mindezek azért szükségesek, hogy az iskolába járó diákok önazonosságuk tudatában kezdhessék el építeni jövőjüket.

Az intézmény fontos szerepet játszik a roma kultúra ápolásában, ezt bizonyítja riportsorozata is, amelyet egy audiovizuális emlékgyűjtéssel foglalkozó TÁMOP által támogatott Emlékpont Közalapítvány részére készítettek „cigányszemmel” címmel. A project célja, a történelem oktatás egy új módszertanának bevezetése, amely a társadalmi kohéziót erősíti mind nemzedékek között  mind nemzetiségek között.⁶ A romák megszólaltatása az interjúk során lehetőséget ad az őket érintő fontosabb történelmi események hiteles bemutatására saját szemszögükből és a cigány történelemi archívum bővítésére. A rögzített videók tanórákon is felhasználhatóak (nyilvánvaló szerzői- és személyi jogok betartása mellett), segítve a diákokat a roma kultúra megértésében. A riportsorozat segítségével segít leszámolni az Assmann és Welzer Moller Tschugnall által felvetett tabu téma és elhallgatott múlt problémájával és személyessé tenni, közelebb hozni a nem romákhoz is a történteket.

Az identitás megjelenése az oktatásban

Az intézmény hagyományőrző profilja domináns szerepet játszik a cigány diákok identitásának megerősítésében, amit ugyan hoznak magukkal eredendően, de még nem kiforrott. Nagy Gusztáv egy interjúval járult hozzá a kutatáshoz. Hipotézisemet, miszerint a nemzetiségi iskola kulcsfontosságú lehet a roma diákok életében, mivel az biztos hátteret nyújt a tanuláshoz az azonos társaság és az induktív oktatási módszerek formájában, ami nagy hatással van a tanulókra is. Ezt Nagy Gusztáv megesősítette: „A cigány identitás valamilyen szinten minden diákban meg van. A népismeret, tánc és roma irodalom órákon bővítjük a tudásukat és megismertetjük őket kultúrájukkal, ezzel megerősítve őket identitásukban. A roma kultúrának voltak megőrzendő és kevésbé követendő részei. A rosszakat nem adjuk tovább. A diákok összetartanak és segítik egymást, verekedés vagy atrocitások az iskolában nem fordulnak elő. A tanulók között vannak magyar diákok is, akik a szomszédságukban élő cigánygyerekekkel való pozitív tapasztalatok hatására iratkoztak be az intézménybe és ugyanúgy be tudtak illeszkedni a roma közösségbe.”

  A nemzeti identitáshoz nagyban hozzájárul a saját nyelv használata, ami az intézmény profiljában is kiemelkedő szerepet kap. A cigány nyelv használata azonban a hétköznapoknak kevésbé gyakori, ezért kevesen beszélik. „Nagyon sokan nem használják már a nyelvet. A régi cigányzenész családoknál volt nagy hagyománya, de az asszimiláció során, ami ugyanúgy járt pozitív, mint negatív hatásokkal a nyelvhasználat kevésbé lett szükséges.  Jellemzően az erősen összetartó cigány közösségekben maradt fent még régebben, mint a cigánytelepeken, ahol nem is beszéltek másképp. Mára azonban elvesztette kiemelkedő szerepét, már nincs rá szükség a mindennapokban, ezért nem használják annyian. Körülbelül 100 diákból jó esetben 5 -10 gyerek ismeri és beszéli a cigány nyelvet.”

A zene hagyományosan domináns szerepet játszik a cigányok életében, amit figyelembe vesz az iskola is alapfokú művészetoktatási intézményként. „Nagyon széles az zenei paletta a roma folklórtól, a hegedűn át a zongoráig sok minden jelen van.  Testnevelés órák helyett táncórák vannak. A jogszabály tiltja a ruhában való testnevelés órai részvételt, ami ütközik azzal, hogy a lányok nem vetkőzhetnek le, nem mutathatják meg combjukat, azt ruhának kell takarnia. Ezért táncórák vannak, amiken a tanulók elsajátíthatják a roma táncokat.”

Hasonló intézmény a Montessori Erzsébetvárosi Gimnázium. Az iskola profilja is a roma diákok érdekeit tartja szem előtt, ami a tanárok mentalitását is jellemzi. Van cigány nyelvóra heti kétszer, amiből többen érettségiztek is. Sok fiatal foglalkozott zenével, voltak továbbá táncórák is. Ez előnyt jelentett, hiszen többen a konzíliumban folytatták tanulmányaikat.

Konklúzió

A kutatás alátámasztja azt a hipotézisemet, miszerint a nemzetiségi iskolák kiegyensúlyozott fejlődést biztosít a diákoknak egy biztonságos környezet által, amelyet egy sima iskola a diszkrimináció és nehézkes integráció miatt már nem biztos. Egyesíti Hall elvei alapján a felvilágosodás szubjektumát, mivel segíti a diákokat cigányságuk megélésében, és mindezt egy befogadó és támogató közösségben tehetik meg (szociális szubjektum). Az intézmény áthidalva a közoktatás hiányvölgyeit hozzásegíti a diákokat egy pozitív jövőképhez és versenyképes tudáshoz, hogy egyenlő esélyekkel indulhassanak el a nagybetűs Életben.

Interjú Nagy Gusztávval, a Kalyi Jag Roma Nemzetiségi Szakközépiskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény irodalom és nyelv tanárával

  - Az ön tapasztalatai szerint milyen előnyökkel jár egy nemzetiségi iskolában való tanulás?

  - Nagy Gusztáv: A diákok összetartanak és segítik egymást, verekedés vagy atrocitások az iskolában nem fordulnak elő. A tanulók között vannak magyar diákok is, akik a szomszédságukban élő cigánygyerekekkel való pozitív tapasztalatok hatására iratkoztak be az intézménybe és ugyanúgy be tudtak illeszkedni a roma közösségbe.

 - Az identitás és a hagyományörökítés kiemelkedő szerepet kap az intézmény profiljában. A tanórákon milyen szerepet kap a roma identitás kérdése?

 - N.G.: A cigány identitás valamilyen szinten minden diákban meg van. A népismeret, tánc és roma irodalom órákon bővítjük a tudásukat és megismertetjük őket kultúrájukkal, ezzel megerősítve őket identitásukban. A roma kultúrának voltak megőrzendő és kevésbé követendő részei. Mint amikor régen a cigány nők, ha megcsalták a férjüket, az uruk levágta a hajukat (a hosszú haj a roma kultúrában a szépséget szimbolizálja), vagy megvágta az orrukat vagy az arcukat, így szégyenítve meg őt, hogy láthassa a többi cigány férfi is mit tett az asszony. Az asszonyt már nem vették többé feleségül, sőt még annak lányát sem. Ezeket a részeket nem örökítjük át.

 - Roma költők és írók művei milyen arányban jelennek meg az irodalomórán és azt mennyiben tudták összeegyeztetni az állami kerettantervvel, annak kötöttségei ellenére?

 - N.G.:Külön vannak a roma és magyar irodalom órák, amit külön roma és magyar irodalomtanárok tartanak, de a kettő között van átfedés, hiszen mi is ugyanúgy hivatkozunk Lakatos Menyhérttől kezdve Choli Daróczi Józsefig a cigány irodalom nagyjaira, mint a magyar irodaloméra és ugyanez igaz fordítva is.

  - Ezeken az órákon a szakiskolások és az érettségire készülők is ugyanúgy részt vesznek?

 - N.G.: Mindenki ugyanúgy részt vesz ezeken az órákon, igen.

 - Több intézménnyel is rendelkezik a Kalyi Jag a Budapestin kívül, eggyel Miskolcon, eggyel Kalocsán. Mindegyik intézményben azonos a tanterv vagy figyelembe veszik, hogy a főváros vonzáskörén kívül több hátrányos helyzetű család van, akik nehezebben biztosítják a támogató családi hátteret a diákoknak?

 - N.G.: A családi háttér kiemelten fontos a diákok életében, hiszen ha nincs követendő családi példa, akkor a gyermek előtt nincs pozitív modell, ezért kevésbé tanul, nem tartja azt fontosnak a jövője szempontjából, ezért ők  hátránnyal indulnak. Azonban a budapesti diákok sokkal kényelmesebbek, beleszoktak a jóba. A vidékiekben még megvan a tisztelet és a szorgalom, a feltörekvés iránti vágy, így keményebben dolgoznak, mint a fővárosiak. Van lehetőségük felkerülni akár a budapesti szakkollégiumunkba is. A családokhoz személyesen nem szoktunk kimenni, de javasoltam már egy szociális munkás alkalmazását az iskolában, aki tudna segíteni az felmerülő problémákban a tanulóknak.

- A tanárok közt vannak romák és magyarok is. A diákok kit fogadnak el jobban, könnyebben vagy kizárólagosan a tanár személye és tudása számít?

 - N.G.:Az intézményünkben olyan tanárok tanítanak, akik cigánygyerekekkel szeretnének foglalkozni, tehát nincs bennük semmiféle előítélet és komoly ambíciókkal indulnak neki a kihívásoknak. A diákokban sem vettem észre semmiféle előítéletet vagy megkülönböztetést. Ha látják a tanárok hozzáállásán, hogy szeretnének velük foglalkozni és segíteni őket a tanulásban együttműködnek velük. Ilyen szempontból jó helyzetben vagyok, mert úgy érzem, hogy megkapom a tiszteletet. Az új tanerőnek természetesen szoknia kell az új körülményeket, de általában gyorsan belerázódnak.

 - Milyen iskolán kívüli foglalkozások vannak? Ezekben mennyiben játszik szerepet az identitás?

  - N.G.: Többször jártunk a diákokkal a Szépművészeti Múzeumban, ami nagyon tetszett nekik, de sokan érdekeltek a cigány művészetekben is. Emellett vannak a táncórák, ahol szintén nagyon jól érezhetik magukat.

- Mint alapfogú művészetoktatási intézmény, milyen hangsúlyos szerepet kap a zene és a tánc oktatása? Csak a roma folklórt érinti vagy vannak egyéb műfajok is?

 - N.G.: Persze, a zene kiemelten fontos nálunk, tekintve az alapító Kalyi Jag együttes hatását is. Nagyon széles az zenei paletta a roma folklórtól, a hegedűn át a zongoráig sok minden jelen van.  Testnevelés órák helyett nálunk táncórák vannak. A jogszabály tiltja a ruhában való testnevelés órai részvételt, ami ütközik azzal, hogy a lányok nem vetkőzhetnek le, nem mutathatják meg combjukat, azt ruhának kell takarnia. Ezért táncórákat tartunk, amit sokkal jobban élveznek a tanulók is és elsajátíthatják a roma táncokat is.

 - Mennyire követik nyomon a végzett diákok életútját? Az érettségizettek közül hányan tanulnak tovább felsőfokú intézményben?

 - N.G. Sokan visszajárnak a végzettek közül, akár azért mert emlékeznek a különleges alkalmakra, mint születésnap vagy névnap, vagy csak éppen erre járnak. Sokukkal tartjuk a kapcsolatot a mai napig. A tavaly érettségizett 12 diák közül tudomásom szerint négynek sikerült elhelyezkednie egyetemen vagy főiskolán.

 - A cigány nyelv oktatása fontos szerepet kap a tanításban. Az Ön tapasztalatai alapján a családokban mennyire használják még a nyelvet, hányan vannak a diákok közt, akik már hozott tudással indulnak és hányan vannak, akik teljesen az alapoktól kezdik a nyelvtanulást?

 - N.G.: Nagyon sokan nem használják már a nyelvet. A régi cigányzenész családoknál volt nagy hagyománya, de az asszimiláció során, ami ugyanúgy járt pozitív, mint negatív hatásokkal a nyelvhasználat kevésbé lett szükséges.  Jellemzően az erősen összetartó cigány közösségekben maradt fent még régebben, mint a cigánytelepeken, ahol nem is beszéltek másképp. Ha valaki kívülállóként bekerült, mondjuk házasság során, egy fél év alatt elsajátíthatta azt. Mára azonban elvesztette kiemelkedő szerepét, már nincs rá szükség a mindennapokban, ezért nem használják annyian. Körülbelül 100 diákból jó esetben 5 -10 gyerek ismeri és beszéli a cigány nyelvet.

Készítette: Besze Sára

Projekttervezetem témájául egy filmet választottam, mely bemutatja egy magyarországi roma fiatalember átlagos napját.  A film címe: Egy nap.  Azért választottam ezt a projektet, mivel hazánkban az egyik legnagyobb kisebbség a roma kisebbség, ezzel egyidejűleg ennek a népcsoportnak a legmegosztóbb a megítélése itthon. Az óra egyik fő témája az identitás volt, a kisebbségek identitása pedig mindig bonyolultabb, komplexebb. A romák pedig egy rendkívül egyedi népcsoportnak számítanak, mivel kultúrájukat, hagyományaikat még ma is őrzik. Sokkal több előítélettel találkoznak, mint például a német kisebbség tagjai. Ennek egyik oka, ahogy Fanon tanulmányában is olvashattuk: a bőrszínük. Alapjában véve ez nem elég, a bőrszín akkor válik megkülönböztető jeggyé, amikor egy sötétebb bőrű bekerül a fehér bőrűek társadalmába és ott kitűnik, eltér.

Filmem célja az, hogy bemutassa, miben más egy roma napja, mint az átlagos magyaré, hogy mennyi előítélet éri őket nap, mint nap. Rá szeretném ébreszteni az embereket, hogy mennyire jelen van napjainkban a faji előítélet, illetve ezt szeretném csökkenteni, megszüntetni. A perspektíva a roma fiatalember lenne, tehát amit ő lát, látja a néző is. Ezt a perspektívát tartja a filmvilág a leghatásosabbnak, abban az esetben, amit el kívánok vele érni, vagyis az empátia esetében. Bemutatni, hogy milyen egy nap az ő szemszögükből, így a néző könnyebben tud azonosulni vele, így legközelebb talán eszébe jutnak a látottak és másként viselkedik, mint eddig.

A pontos forgatókönyv megírása előtt kutatást kell végezni több területen is. Egyik terület a romák mindennapi szokása lenne, melyet egy interjún keresztül lehetne véghez vinni. Megkérném őket, hogy mondják el egy átlagos napjukat, hogy megtudjam milyen egy hagyományos roma családban a reggeli, ebéd, vacsora stb. Ennek célja természetesen a mindennapi életükről kirajzolódó körvonal lenne. Az interjúhoz tíz 18 és 30 közötti roma férfira lenne szükség, azért választottam tízet, mert ebből könnyebb százalékokat készíteni, illetve férfit, mivel a film szereplőjének is ez lenne a neme. Az interjúalanyokat Budapesten terjesztett hirdetésre jelentkezők közül választanám ki, véletlenszerűen az első tíz embert, azért főleg budapestieket, mivel a szereplő is ott élő lenne. Megkérdezném, hogy van-e munkájuk, miért, próbálkoznak-e. Hogyan viszonyulnak a környezetükhöz, mit gondolnak általánosságban a magyarokról. Szeretnek-e itt élni, miért, mi a céljuk, milyen családban nevelkedtek, milyet szeretnének. Mik a napi teendőik, rutinjaik, szokásaik. Az elkészült munka alapján rajzolódna ki pontosan az a bizonyos filmbeli nap. Úgy képzeltem el, átlagos tevékenységeket mutasson be, olyanokat, amiket az előítélettel rendelkezők is végezni szoktak, az azonosulás miatt. Tehát reggel felkel utána elindul boltba, ahol a heti bevásárlást ejti meg. Bevásárol (nem túl sok mindent vesz, mert állandó pénzszűkében éli életét), majd hazamegy, ház körüli feladatokat lát el, megebédel, majd egy délutáni sétára indul egy közeli parkba. Sötétedéskor hazamegy, vacsorázik a családjával, majd nyugovóra térnek. A film leghosszabb jelenetei a boltos és a parkos jelenet lenne, mivel ekkor találkozik szembe a legtöbb emberrel. A főszereplő a fővárosban alkalmi munkákból él, amely bemutatja kitartását, hogy szeretne munkát, ám nehéz találnia. Azért választottam egy budapesti romát, mivel vele könnyebben tudnának a film nézői azonosulni, mint egy telepen élő romával, akinek az élete nagyban eltér, a városi életformától.  A film hossza körülbelül másfél óra lenne, mint a legtöbb filmnek, hiszen ennyi idő elég, hogy a néző azonosulni tudjon a szereplővel, de nem túl hosszú a film időtartama, így remélhetőleg végig lehet koncentrálni.

A film első jelenetében egy olcsó, modernnek nem mondaható mobiltelefon lesz látható, amint kelti a főszereplőt reggel (egy kétszobás lakásban, melyben több rokonban lévő roma család is él), majd gyorsan felöltözik, elköszön gyerekeitől és otthonukban őket nevelő édesanyjuktól, testvéreitől és az ő gyerekeitől. Ő vásárol aznap be a hétre, ezzel is enyhítve felesége és húgai terheit. Az utcán sétál a bolt felé, a szembe jövők pásztázzák tekintetükkel, akiknek hallani lehet gondolataikat. A gondolatokat csak a film nézői hallják, a főszereplő nem, viszont mi halljuk az ő gondolatait is.  A szembe jövők gondolatai főként negatívak, nem a szereplő ellen irányulnak, hanem egész faja ellen. Egy Anyuka, aki a kislányát kíséri,  jobban magához húzza kislányát amikor elhalad mellette, azt gondolja, nehogy ez a férfi is egy olyan szervkereskedő legyen, akiről annyit hallani mostanában a híradókban.    Egy hajléktalan irigykedve nézi, mert látszik rajta, hogy van mit ennie és hol aludnia, még ha szűkölködve is. Valaki rá se pillant, észre sem veszi. Egy szőke hölgy őt nézi, látja a szereplő a szeme sarkából, ám amikor ő is ránéz, a hölgy elkapja a tekintetét és sietve továbbmegy, mert attól tart, hogy fennhangon kikezd vele az utcán. Egy idős hölgy meglátja távolról és átmegy az út túloldalára, mert fél, hogy kirabolja. Főszereplőnk megy és tudja, hogy mi miért történik, oda se figyel már rájuk, mert megszokta ezeket. A boltba érve az eladó végig kíséri a szemével, főszereplőnk azt gondolja, hogy biztos arra vár, hogy lopáson kapja, de nem sikerül neki. A boltból hazafele felszáll egy buszra, gimnazista lányok mellett volt csak hely a kapaszkodónál, így oda állt, mire ők arrébb álltak, mert ők is féltek, hogy kizsebeli őket. Meghallja a cigány szót, a hang irányába fordul, abban a pillanatban a beszélgetők lesütik a szemüket és rá se néznek, mert az esetleges hangos szóváltáshoz már nincs bátorságuk. Ehhez már hozzászokott, hazaérve kellemes hangulatban megebédelt családjával, elvégezte az aznapi teendőit, majd el is szundított. Mire felkel felesége nincs otthon a gyerekekkel, a napi sétát tehették a parkban, ezért oda indult. Útközben ismét pásztázzák a szembejövők, lesik, mit fog tenni, fog-e valamit tenni. Elmegy mellette egy csapat tizenéves srác, akik végig szúrós szemmel nézik, majd elhaladva mellette egy hatalmasat köpnek az utcakőre. Gondolataik trágárak „Te büdös cigány, élvezed a segélyeket…” stb. Főszereplőnk egy nagy levegőt vesz, megrázza a fejét és igyekszik arra gondolni, hogy ez nem ellene irányul, hanem biztos köpő versenyt játszanak.  A parkban meglátja a távolból feleségét, gyerekeit, elindul feléjük, közben egy kutya kezdett el loholni felé mérgesen, körbe nézett, látott egy pórázt kezében tartó férfit, de nem szólt kutyájára, csak nézte őt, a reakcióját.  Továbbment, mire nekiütközött valaki, dühösen ránézett, de csak egy lány volt az, aki pirulva szabadkozott bocsánatért, tovább ment. Végre utolérte a családját, ekkor csak velük foglalkozott, aggódott a legkisebb lányáért, aki már régóta csúnyán köhög, őket figyelte és nem érdekelte senki más. Velük ment haza, vacsoráztak egy keveset az aznap vett akciós kenyérből, játszottak a gyerekekkel és nyugovóra tértek. Szimpátiát kelt a nézőben a boldog családi idill, a nap boldog befejezése. A lámpa lekapcsolásával lesz a filmnek is vége.

A projekt létrehozásához szükség lenne először is támogatókra. Felkeresném a kisebbségi önkormányzatokat, beszámolnék a filmről és ennek céljairól. Európai Uniós támogatásoknak is utánanéznék az interneten, magántámogatókat is keresnék. A sikeres roma származásúakat is felkeresném, itt elsősorban „celebekre”, énekesekre gondolok.

Ötletgazda: Lobenwein Vivien

A média hatalom. Mindannyian tudjuk, hogy megjelenése óta emberek százait lehet manipulálni a segítségével, olykor jó, olykor pedig rossz irányba. A 20. század elejétől kezdve a romákról és zsidókról alkotott kép elmozdult egy rasszista megközelítés felé, ebben pedig nagy szerepet játszik a sajtó. Hiszen a média lehetőséget ad, és fontos szerepet játszik a nemzeti értékek és nemzeti önkép megerősítő reprezentációira, és egyben meg is határozza a társadalomban zajló folyamatok végiggondolásának kereteit. Gyakran előfordul, hogy a sajtó etnicizál olyan ügyeket, amelyekben romák is érintettek, vagyis nem a problémára, hanem az érintett fél roma voltára helyezik a hangsúlyt.

Egy 1996-ban végzett kutatás során a megkérdezett fiatalok 85 százaléka szerint volt Magyarországon cigánykérdés. 5 százalék szerint nem volt, és 10 százalék nem tudott válaszolni egyértelműen a kérdésre. Igaz, hogy a felmérés óta 17 év telt el, az azonban egyértelműen látszik, hogy az akkori társadalom fiataljaiban is megvolt már a sztereotípiák magja, véleményem szerint pedig a helyzet nem változott azóta sem, sőt még inkább kiélezettebb lett. Fontos megemlíteni, hogy minden előítéletnek van alapja, már ami a romákat illeti, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a médiában való szereplésük többnyire két kategóriába sorolható, a többségi politika és a bűnözés kategóriájába. A roma tematika 2011-ben egy kicsit hangsúlyosabb lett a magyar médiában a korábbi évekhez (2000, 1997) képest, átlagosan négyből három nap jelent meg ilyen tudósítás - derül ki Bernáth Gábor és Messing Vera nemrég megjelent kutatásából. Mire következtethetünk ebből? A társadalom igényli a romákról szóló híreket, mert meg akar botránkozni, mert ítélkezni akar? Vagy esetleg a média fest ilyen elborzasztó képet róluk valamilyen hatalom nyomására? Lehet, hogy már olyan erős falakat építettünk magunk köré a rasszizmus álarca mögé bújva, hogy esélyt sem adunk a kisebbségeknek a kitörésre, az előítéleteink megcáfolására. Sajnos, az emberek többsége hajlamos leragadni egy felfogás mellett, a végsőkig kitartani mellette, bár nem biztos, hogy állításaik megállják a helyüket ebben a rohamosan változó világban.

  A rasszizmus egy kétélű dolog, ez pedig leginkább a kultúrában vehető észre. A kultúrához kódolható cikkek meghatározó része meg sem említi a roma kultúrát (nagyobbrészt a romákat sem): olyan, többnyire a televíziós tehetségkutatós szereplőket mutatnak, akikről kiderült, hogy történetesen romák. Ezek az új tehetségek a korábban feltűnt, magukat romaként azonosító énekesekkel szemben (például Caramel, Oláh Ibolya) nem is jelennek meg hangsúlyosan romaként, és teljes asszimiláltságot mutatnak. A bulvármédiában elfogadott cigánynak lenni, de az utcán nem? Vagy ha már a médiában szerepelnek, nem is mondhatóak annak? Mi ez, ha nem egyfajta képmutatás? Talán mára már az lett az elfogadott, hogy színésznek, énekesnek, vagy celebnek kell lennie ahhoz egy romának, hogy ne törjenek felette pálcát, ne ítéljék el, de az sem kizárt, hogy az esetek többségében esélye sincs tiszteletet kivívnia magának. Tanulmányomban megpróbálok olyan személyeket bemutatni, akiknek származása nem volt soha sem titok a médiában, és arra is próbálok rávilágítani, milyen nehéz romaként, sőt, sikeres romaként boldogulni Magyarországon.

Projektgazda: Kapin Zsófia